Chapter 4th

Sziasztok!

Először is elszeretném mondani,hogy ez a rész azért érkezett ilyen későn,mert ezt nagyon kiakartam dolgozni. Megakartam fűszerezni és körettel tálalni. Van egy olan érzésem,hogy sikerrel is jártam. Hosszabb lett,mint a megszokott,de remélem azért nem okoztam csalódást! A következő rész nem tudom mikor érkezik,mert a héten Erdélybe megyek,így fogalmam sincs! Még egyszer mondom komizni ér! Amint láthattátok a design nagyban változott,remélem ez is elnyerte a tetszéseteket! :)

XoloveSophie

"Nem értem miért tette ezt velem,de egy biztos,ha elém kerül megölöm!"

/Valery Brightmoore/

Antithesis

Valery Brightmoore

A hűvös londoni szél bizsergeti a karomat amint a Hyde Park egyik fája alatt ülünk.

-Fázol?-kérdezi Justin.

-Egy picit-vallom be,mire közelebb ül hozzám és a pulcsiját kettőnkre teríti.

-Gyere-húz magához közelebb. Már későre jár. A hold és a csillagok fénye vette át az éj színpadát. Autók morajlanak a távolból,de parányi bogár susmogásnak tűnnek.

-Annyira sajnálom-szólalok meg végül,mire egy kérdő barna szempárral találom szemben magamat.-A délutánt,ahogy viselkedtem.

-Nem volt avval semmi baj,csak bemutatkoztál Valery módra-neveti el magát.

-Szerinted ez most vicces?-nézek rá,mire még jobban elkezd nevetni. Mivel tudom milyen a "Valery-stílus" és hogy mire is gondol valójában,vele nevetek,mert tényleg nevetséges.

-Igazából egy dolgot nem értek-szólal meg végül.

-Mégis mit?

-Hát,hogy miért csináltad? Mármint miért volt baj,hogy ott voltak?-kezdett el játszani egy fűszállal. Egy mély sóhaj hagyta el a számat. Miért csináltam? Jogos kérdés,viszont fogalmam sincs. Vagy talán mégis? Talán pont,hogy ott voltak? Nem tudom,de lehet,hogy ez az. És mivel Justin az egyetlen aki megmaradt a régi életemből el kell mondanom neki.

-Igazából pont ez az.-vallom be. Újra egy kérdő tekintet.-Abba hagynád ezt?-mutatok rá.

-Mármint mit?-mosolyodik el.

-Hogy ilyen-mutatok az arcára-fejet vágsz?

-Először is ez az arcom;másodszor ne tereld a témát! Mi volt a baj?

-Pont az.-veszem le a vállamról a pulcsiját,megszakítva evvel a köztünk lévő "kapcsot" és hátrafekszem a fűbe. Nem érdekel,hogy a hajam koszos lesz. Ezek most már csak mellékes dolgok,amiket régen értékeltem. Ilyen a tisztaság. Nem voltam soha rendmániás,de csak akkor nem foglalkoztam a kosszal amikor a küzdőtéren vagy a harcmezőn voltunk.-Hogy ők voltak ott...Egyszerre vesztettük el mindenünket. Tényleg mindenünket. Én meg bebábozódtam pedig nagy szükségünk lett volna egymásra,ha neked nem is,nekem igen! Szükségem lett volna rád,de helyette játszottam a depressziós idiótát-hirtelen előtört belőlem a sírás ami az eddigi napokban csak most délután jött elő egy kis részben.-Pedig az elején próbáltál segíteni,csak akkor még...-ültem fel.-egy idióta voltam akinek ezek akkor nem jöttek le. Annyira sajnálom Justin,annyira,de annyira és egyszerűen...

-Valery hagyd abba!-rázott meg Justin.-Ne csináld ezt! Ettől nem lesz jobb,ha sajnáljuk ami történt! Tény,hogy fáj mind a kettőnknek nagyon! De most az önsajnálattal nem megyünk semmire,erősnek kell maradnunk! Gyere!-állt fel,majd távolodni kezdett a fától.

-Hova megyünk?-álltam fel és megtöröltem a könny áztatta arcomat. Justin előrébb volt így futva utána mentem. Nem tudtam hova visz,de ameddig mellettem van biztonságban érzem magamat. Eddig az egyik lámpáktól világos út mellett ültünk,most viszont beljebb mentünk ezáltal a világos fények kezdtek elhalványulni.

-Justin hova megyünk?-kérdeztem. Gyorsabbra vette a tempót,szinte már futott.-Justin!-még mindig futottunk. Gyermek korom óta ismertem a Hyde Parkot a szüleimmel és Justinnal is folyton ide jártunk,de nem emlékszem,hogy valaha is ekkora távolságra lett volna az úttól bármi. -Megállnál végre??!!-kiáltom,mire megtorpan és szembe fordul velem.

-Nem bízol bennem?-néz a szemembe.-Miért nem? Ártottam én neked valaha?

-Justin én...én félek.-nézek rá.

-Hé nyugi-fordítja arcomat az arca felé,hogy szemébe nézzek. Viszont most szemeiben sem szeretetet,sem reményt,sem csillogást nem láttam. Helyette barna szemei most feketék voltak,mint a felettünk levő égbolt.

-Mi történik...?-kérdezem,mire egy hatalmas fényes kör támad előttünk. Egy portál.-Justin-nézek rá ijedten,mire belök a portálon. Vad talajon érek földet,majd gurulni kezdek. Kövek és rönköknek ütközök neki mire nagy puffanással földet érek. A portál fényvilága hirtelen megszűnt én pedig véresen fekszem az avarban. Miért tette? Hogy tehette? nem értem. A könnyeim újra helyet törtek maguknak. Na és megint hol vagyunk? Ott ,hogy bőgök! A régi Valery Brightmoore nem ilyen volt,ő egy keményebb csaj volt. Csak a szüleimmel együtt őt is elveszítettem...vagy mégsem?! Óvatosan tápászkodtam fel,kezeimet egy-egy kőben agy fában megtámasztva segítségképpen. Amint "épen" álltam éles fájdalom nyilallt a bal lábamba. Lenéztem, a térdem oldalából egy kisebb fadarab állt ki,amely a fájdalmat okozta. A fadarab mellé még rengeteg vér is társult,ami egyáltalán nem javított a helyzetemen. Öntudatlanságomban kirántottam,melytől a fájdalom még jobban mardosott. Levettem a zoknimat,hogy a térdemhez erősítve viszonylag elállítsam a vérzést. Miután megcsináltam végeztem végignéztem magamon. A hosszúnadrágom mocskos volt,de szerencsére csak egy-kettő helyen szakadt el,beleértve a fadarabos sebet. A karomról viszont hosszú csíkokban folyt a vér,gondolom esésem következtében az ágak és kövek megvágták. Bár a bennem felgyülemlő adrenalin hatására nem érzem ezek fájdalmát egy dolog mégis csak kérdéses számomra: Hol vagyok?

Úgy éreztem az lesz a legjobb,ha kiderítem hol vagyok. A Justinhoz való szeretetem és tiszteletem semmivé

lett tette következtében és az adrenalin csak fokozta a dühömet. Annyi már világos számomra,hogy nem a Hyde parkban vagyok. Még csak nem is Londonban,vagy annak valamelyik oldalsó erdejében. Egyetlen fényvilágom a Hold volt,aki ezúton társammá is vállt. Ő mutatta nekem az utat,hogy erre haladhatok,vagy merre nem tanácsos mennem. Ha kereszteződéshez értem mindig volt egy út ami világosabb volt,mint a többi,azon haladtam tovább. Magamban végig Justint szidtam, vagy ha mégsem akkor kérdésekkel bombáztam magam. Ha nem tudom hol vagyok,hogy fogok visszajutni Londonba? Hogy fogok élelmet vagy vizet találni? Ha kajára nem is,vízre nagyon nagy szükségem van. A szomorú oldala az egésznek,hogy folyó vagy patak hangját sem hallom,viszont az állatok alatti avarropogás megálljt parancsol. Nem lenne szerencsés most az éj közepén,fegyvertelenül egy vadkannal találkozni. A lábaim kezdenek lefáradni a céltalan túrától így kényszerpihenőt rendelek el magamnak. A fájós lábamra vigyázva mászok fel egy fára,hogy ott érjen a reggel.

Álmomban az erdőben sétálok. Napokat töltöttem már itt,de még mindig semmit nem találtam,sem élelmet,sem vizet,semmi nyomot arra,hogy élne itt valami emberi teremtmény. Itt soha nem kel fel a nap. Mindig éjszaka van,a Hold az egyetlen őrző aki figyeli és segíti minden lépésemet. Egy tisztásra érek. A tisztás közepén hatalmas farkas falka telepszik meg. Mindenki figyel. Figyelik a Hold-at,majd egyszer az egyik felágaskodik és emberré változik. Vérfarkasok! Hát mégis léteznének?!

-Társaim!-szól feléjük.-A Hold isten üzent nekünk. Van itt valaki,aki nem közénk tartozik. Valaki,aki közöttünk jár és segíthet nekünk megmenteni az emberiséget és a saját fajtánkat! Az aki most is itt van és figyel minket!-majd felém fordult. Rohanni kezdtem,a farkasok utánam rohantak. Már egy szirtnél voltam,itt még nem jártam. Most vagy ugrok vagy elkapnak-gondoltam,majd az előbbi mellett döntöttem. Ugrottam. A levegőben zuhantam. A félelem húzott lefelé,nem a gravitáció...

Zihálva ébredtem fel. Izzadságcseppek folytak le az arcomról,benedvesítve a hajamat. Nem,nem történhet meg az ami az álomban. Több okból kifolyólag: egy-látszólag reggel van,bár a köd aligha szállt fel még a kora hajnali órában;kettő-vérfarkasok nem léteznek,nevetséges; és három-a Sötétségnek alig van ereje már,miért lenne szükség rám a legyőzéséhez? Ezeken gondolkodtam mialatt óvatosan lemásztam. A lábfájásom már nagyon minimálisra csökkent,ami fontos,ha életben akarok maradni. Egy éles kővel megjelöltem a fát-nem mintha bárki is pályázna rá,csak,hogy felismerjem-majd elindultam az erdő mélyébe. Elsősorban valami vízforrásban reménykedek,hogy csak akad valahol. Tudom azon gondolkodtok,nem vagyok e kibukva még mindig. A válaszom: De! Még mindig nagyon haragszom és értetlenül állok az események előtt,de most nincs senki,hogy segítsen nekem,most egy uram,parancsolóm van: a kényszer. Ő az aki most tanít meg dolgokra,kinek a segítségével találom meg a kis patakot,mely óvatosan csordogál. Először arcomat és kezeimet mosom meg,majd a tenyeremből tálat formálva ittam a friss vízből. A friss víz felfrissített némileg,majd egy kis idő után nagy ürességbe érkezett a víz,amit egy hangos morgás követett. Már két napja nem ettem. A tegnapi nap folyamán sem,meg még ma sem,igaz még csak egy napja vagyok itt. Újra járásra késztettem a lábaimat. Az álmomon gondolkozom,vajon mit jelenthet? Az erdő pont az ellentéte annak ahol vagyok,de mégis ugyanaz a kettő. Tudom nem kéne rajta sokat agyalnom,mert csak egy álmok,de az Álomvadászok körében különös jelentőséggel bírnak. Még a reneszánsz időkre nyúlik igazán vissza az elnevezésünk,ezt még a dédmamám mesélte nekem. Az akkori Álomvadászok voltak az akkori Jósok. Főleg nők voltak,akik megálmodták az elkövetkező eseményeket. Általában őrültnek tartották őket és sokszor ezek a jóslatok jelentették a végüket is. A középkorban rengeteg nő Álomvadászt égettek el,mivel boszorkánynak titulálták őket,vagy mert bekövetkeztek a jóslatok,vagy mert nem. Később férfiaknál is kialakult ez a képesség,viszont ma már ritka számra vannak olyanok akik bírnak eme képességgel. Populációnként egy-kettő,ha akad. A mi londoni csoportunkban a dédmamám volt az egyik. Nagyon szoros volt vele a kapcsolatom,de 10 éves koromban meghalt,87 éves korában. Nagyon megviselt a halála,de ahogy előtte fogalmazott "Nyugodt szívvel távozom,mivel tudom,hogy minden rendben lesz,erős fiatal nő lesz belőled Valery,aki nagy cselekedeteket fogsz végrehajtani és én büszke leszek rád!" ezek voltak a hozzám intézett utolsó szavai,evvel vészeltem át a halála utáni gyászt ami bennem maradt. Az emberek számára ekkor derült ki mi is volt Ő valójában,vagy inkább ki is. Elmélkedésem közepette szinte már ismerős területre érkezek. A sziklaszirt. A sziklaszirt az álmomból,amelyről a farkasok előli menekülésemkor ugrottam le.

-A tisztás-fordulok meg vagy futni kezdek,vissza a sűrűbe. Hiszen ha a sziklaszirt itt van,akkor annak is itt kell lennie. Hatalmas fák alatt haladok el. Ágak alatt hajolok le,rönköket ugrok át,néha irányt változtatok. Nem tudom mi vezérel,de megyek,mert

mennem kell. Mintha tudnám az utat. Az adrenalintól ami átjár a lábfájásom megszűnik,így a futás is jobban megy. Már egy másik erdőrészben járok. A fenyőket,a tölgyek váltják,de a lábaimnak még mindig nem tudok megálljt parancsolni. Hirtelen a fák eltűnnek és egy kék virágokkal teljes tisztáson vagyok.

-Megérkeztem-suttogom,majd belefekszem a virágok sűrűjébe. Itt már nyoma sincs a sötétségnek,mint ahonnan érkeztem. Szemeimet lecsukom és mélyeket lélegzem. Madarak csicseregnek. Igen,itt maradok. Itt élelmet és fényt is találok. 

Három nap. Ennyi telt el azóta,hogy Justin átlökött a portálon és magamba boldogulok az erdőben. A tisztás környékén "élek",táplálékként az itt élő madarak tojásait,vagy magukat a madarakat eszem meg,de ettem már nyulat is,de akkor nagy szerencsém volt. A túlélésért való "küzdelmemet" a Justin iránti gyűlölet táplálja, már nem az a célom,hogy vele legyek,mert becsapott. Átvágott. Hátba támadt! Mindent megtett amit soha nem néztem volna ki belőle,ő volt az utolsó olyan ember aki megmaradt nekem,de ő "bedobott" ide. Ha még egyszer valaha találkozom vele megölöm! Íjat készítettem magamnak,faágból,vénacsomóból. A nyilak fából és csiszolt kőből készítettem el. Soha nem csináltam még ilyet,de végül is elkészült. Ezeket viszont nem félelemből csináltam,nem. Főleg vadászat céljából. Nem féltem. Dehogy. Pont az egyedüllét erősített. Az eltelt napok megtanítottak arra,hogy mindig lehet rosszabb,csak bízni kell benne,mert akkor vesz jó fordulatot. És ez előny,hogy élek,mert így esélyem van arra,hogy megöljem azt aki cserbenhagyott,hogy kiadjam magamból a düht,még,ha ezért meg is kell ölnöm Justint!

Chapter 3rd

Sziasztok!

Igen megírtam a 3. -tudom nem túl hosszú- részt,de nézzétek el nekem. Még ma megakartam írni,ezért lett ilyen rövid,de remélem azért elnyeri a tetszéseteket. A kommentekkel ne spóroljatok,mert azok nekem csak erőt adnak! :)) A kövi részig -amit még nem tudom mikor hozok- puszillak titeket!

XoloveSophie

"Nem vagyok féltékeny,de ami az enyém ahoz ragaszkodom!"

/Valery Brightmore/

He's mine

Valery Brightmore

Tönkrementem. Belül kihaltam. Olyan ürességet érzek amibe eddig belese mertem gondolni. Két nap telt el a támadás óta. Sem anyuék sem Pattie-ék nem kerültek elő... A Park eddigi kb. 100.000 fős lakosságának mindössze fele maradt meg,azoknak is nagy része sebesült,vagy a halála szélén van. Nem is értem mi történt,senki nem érti. Emlékeztek amikor azt mondtam,hogy szerintem hülyeség,hogy a Központ Londonban van? Most már nem így gondolom,sőt értem. Védelmi szempontból rakták oda,mert London közepét nem bombázhatják le feltűnés nélkül,a Park viszont viszonylag rejtve volt. Most is itt vagyunk,a megmaradt családokat külön szobákba helyezték a maradékot akik egyedül maradtak azok a központi Csarnokba kerültek,a Központ egyik oldalsó szárnyába. Mindenkit etetnek és ügyelnek a higiéniára,mintha ez lenne most a legfontosabb?! Szerintem nem! Aki viszont ellenáll az büntetésre számíthat,mert ahogy fogalmaztak "A londoni populáció nem halhat ki úgy,mint a jamaicai!" . De mi közünk nekünk Jamaicához? Semmi. Ég és föld a két hely! Teljesen megőrültem,nem tudom már ki vagyok. Nem tudom mit beszélek. De ha jobban belegondolok nem is igazán beszélek senkivel. Az első nap amikor a menekülteket behozták Londonba mindenkit kivizsgáltak köztük Justint és engem is. Először azt hitték megnémultam,de utána azt mondták ez csak az engem ért sokk hatása,igazából minden rendben. Justinnal sem beszéltem azóta,hogy idekerültünk,pedig neki köszönhetem,hogy itt vagyok. Az életemet ami még megmaradt. Azt,hogy horzsolás nélkül megúsztam az egészet. Beszélnem kell vele! Egyszerre vesztettük el a szeretteinket,neki is szüksége van rám,ahogy nekem rá. Igen ezt fogom tenni! Megkeresem,mert vele akarok lenni! Vele kell lennem! Csak ő maradt meg nekem... hirtelen álltam fel a padról amin eddig ültem. Rengeteg ember még mindig szellemként járt,s kelt az épület falai között. De hol lehet Justin? Hová mehetett? Hol keressem egyáltalán? Fogalmam sem volt. Körbenéztem,ez az épület hatalmas,bárhol lehet. A nagy fa! Hát persze. Lábaim gyors tempóban kezdtek el futni az udvarra vezető folyosón. A Központot úgy alakították ki,hogy az álomvadászok közvetlen kapcsolatban legyenek a természettel,ezáltal kialakítottak egy belső parkot ami a Központ közepe volt. Az udvaron kisebb állatok;mókusok,nyulak,énekes madarak rejtőztek,s éltek úgy,mintha az erdőben lennének. Ezt a kerületet bonyolult módon,csak Kertnek hívtuk. Mindenki szeretett itt időzni,mert ide ellehetett vonulni a problémák,a tömeg és a kíváncsi szemek elől. A Kert közepén volt egy hatalmas fa. Nagy célja volt minden kisiskolás gyereknek annak a bizonyos fának a meghódítása. Kevesen voltak akik feltudtak rá mászni,mivel az ágakat alaposan megkellet figyelni,hogy melyik vékonyabb és melyik vastagabb. Nekünk sikerült. Úgy másodikosok lehettünk,amikor sikerült sok horzsolás és esés után. Büszkék voltunk magunkra. Ez a Kert volt a második otthonunk a Park után. Ott is voltak igaz fák,de azok nem okoztak nehézséget senkinek,pont ettől váltak felejthetővé. Aki viszont megmászta a nagy fát az több szempontból is kimagaslott a többiek közül. Ez a fa volt az ahová Justinnal ketten bújtunk el,ha valami nyomasztott. Megnyugtatott amikor ott ültem az ágon és elérhetetlennek éreztem magam rajta. Justin is imádta ezt a helyet. Megnyugtatta őt is az ellenállhatatlanság amit a fa árasztott magából. Hangos dobbanásokkal szaladtam ki a Kertbe megijesztve evvel egy pár állatot,de most nem törődtem velük. Sietve indultam el a kinti padok között egyenesen a fa irányába. Hatalmas oldalt virágos ösvények mellett haladtam el. A fa már messziről látszott. Felszaladtam a kis füves lépcsőn,hogy közelebb érjek a fához,ahol meg is pillantottam Justint,de nem egyedül!

Hárman voltak. Hárman ültek azon az ágon,ahol régen Justinnal ketten foglaltunk helyet. Egy számomra idegen fiúval és lánnyal ültek ott. Nevettek,szórakoztak. Nagyon jól érezték magukat,velem ellentétben. Hirtelen könnyek szöktek a szemembe. A könnyeim patakszerűen folytak a szemeimből,futva rohantam abba az irányba ahonnan érkeztem,csak a lépcső utamat állta és hatalmas erővel estem a földre. Feküdtem,nem tudom,hogy észrevettek e,csak azt tudtam,hogy fájt. Fájt,hogy nem én vagyok azon az ágon Justinnal,hanem idegenek. Ők nem érdemlik meg Justint. Nem ismerik úgy,mint én.
A semmiből három alak nehezedett felém. Arcomat lehajtottam,tudtam kik azok. Nem akartam,hogy lássanak,főleg,hogy Ő ne.
-Valery jól vagy?-hallottam kedves hangját.
-Fogalmam sincs-néztem már rá. Arcáról sütött az aggodalom,mellette egy világosbarna hajú fiú guggolt. Másik oldalán egy fekete enyhén hullámos hajú lány foglalt helyet. Nem ismertem őket,de nem is akartam. Túl tökéletesek! Már most utálom őket!
-Gyere állj fel.-nyújtott kezet Justin amit el is fogadtam,utána a másik fiú is segíteni akart,de azt már nem fogadtam el. Erre Justin egy "Neked meg mi bajod?" nézéssel ajándékozott meg.
-Öhm oké mi akkor nem is zavarunk-nézett ránk a lány,majd két "Sziasztok" kíséretében távoztak a "körzetünkből".
-Na jó,most komolyan mi bajod van?-esett nekem egyből Justin.
-Nekem semmi-poroltam le zavartan a ruhámat ami tiszta kosz lett.
-Nézd-ült le a lépcsőre a Justin.-Elég sok minden történt az elmúlt napokban...ne tegyünk magunknak rosszat.
-Sajnálom-ültem le mellé-Szar alak vagyok-hajtottam le a fejemet a térdeimre.-Csak hiányoznak anyuék...a régi életem...meg te.-néztem rá,és a könnyeim újra folyni kezdtek.
-Idehallgass-törölgette a könnyeket az arcomról-Én mindig itt leszek neked,soha nem hagylak egyedül...Rám mindig számíthatsz.-puszilta meg az arcomat-mindig.
-Köszönöm-öleltem meg. Megnyugtató volt,hogy újra érezhettem erős kezeit magam körül. Most viszont nem történt semmi. Nem jöttek gépek,és nem jöttek bombák sem. A délután már rég beköszöntött így elindultunk,hogy valami vacsorát keressünk és erre mi más lenne közelebb,mint ahol most vagyunk. London.

Chapter 2nd

Sziasztok!

Hogy mit érzek most? Fogalmam sincs. Holnap ballagás ami miatt be kell mennem,pedig még nem is ballagok... Na mind1. Holnap elkezdem még írni,de hogy mikor lesz a következő arról gürcöm sincs... Lényegtelen! A lényeg,hogy jó olvasást nektek! :)

XoloveSophie

 "Nem mutattam ki,de aggódtam. Aggódtam mi fog történni!"

/Justin Bieber/

The intuiton

Valery Brightmore

Reggel a saját szokásos előkészületeim után léptem be futóruhába a konyhába,ahol anyu és apu már mély társalgásban voltak.
-Sziasztok!-ültem le a helyemre ahol már egy pohár narancslé és egy sonkás szendvics várt.
-Szia kincsem-köszönt anyu is és leült velem szembe apu mellé aki éppen a reggeli újságába volt belemélyedve.
-Apu itt vagy egyáltalán?-ittam bele a narancsomba,mire egy alig észrevehető bólintással válaszolt,de a tekintete még mindig az újságon volt. Elmosolyodtam,majd gyorsan belapátoltam a szendvicsemet és elfogyasztottam az italomat amikor csöngettek.
-Ez Justin,na én mentem-álltam fel,majd a telefonomat felkapva léptem ki a lakásunk ajtaján,pontban a fiú elé.
-Jó reggelt.-mosolygott majd elindultunk a Főtéren keresztül az első utcán. Gyönyörű idő volt. Teljesen alkalmas volt arra,hogy ilyenkor a reggeli időben futhassunk egyet bent Londonban. Hogy miért nem itt futunk? Mert a Park már semmi érdekessel nem tud szolgálni nekünk,viszont London igen. Ott mindig történik valami amit nem ér kihagyni. Azon a kapunk hagyjuk el a Parkot amin előző nap bejöttünk,bólintunk egyet Bill-nek az őrnek,majd magunk mögött hagyjuk.
-Utálok itt élni-mondja Justin,mikor már elég messze vagyunk a kaputól.
-Mármint hol?
-Itt. A Parkban. Lehet azt mondják biztonságos,de gondolj csak bele. Úgy kezelnek minket mint az állatokat. Be vagyunk zárva,mintha olyan fontosak lennénk. Őriznek minket,pedig ha valaki meghal senki más nem siratja meg,senki mást nem érdekel,hogy a londoni Parkból meghalt valaki,csak azokat akik ismerték. Ez olyan nyomasztó-teljesen igaza volt. A fényűző életen kívül amit minden Park lakos álomvadász élt,semmi más nem volt csak áhitat. Én ezt mégsem mertem soha kimondani,mert nem is volt rá szükség hiszen itt volt Justin,aki teljesen jól kifejezte a gondolataimat.
-Tudom miről beszélsz.-álltunk meg a közeli buszmegállónál,hiszen ilyenkor busszal jártunk be Londonba,ha futni mentünk.
-Tudom,hogy tudod.-mosolyodott el.-Pont ezért mondom neked-válaszul én is rámosolyogtam. Majd felszálltunk az éppen megérkező buszra.

Nagyon különös London időjárása egyik pillanatban még agyonfagy az ember a másikban,pedig már bőrig ázik. Velünk az utóbbi történt. Éppen a Hyde Parkban futottunk és beszélgettünk amikor a semmiből hirtelen viharfelhők jelentek meg és az égből szakadni kezdett az eső. Nem tagadom többször jártunk már így,de ez akkor is váratlanul ért minket a reggeliekhez képest. Így lehet az is,hogy most itt ülünk az egyik Starbucksban bőrig ázva karamellás kávét szürcsölgetve.
-Borzalmas ez az időjárás-nézek ki az ablakon.
-Bezony-mondja Justin,mire elnevetem magam.
-Imádom amikor Barney-t imitálsz.
-Bezony!-mondja mire mindketten hangosan felnevetünk. Újra kinézek az ablakon. Az utcán esernyős alakok járkálnak,az egyik zebránál egy sárga esőkabátos kislány áll az anyukájával,egy öreg néni éppen szatyrokkal telepakolva igyekszik át az úttesten,az ablakon a cseppek versenyeznek. Minden olyan nyugodt még így is. Hirtelen elfogott a hányinger és a pánik. Nyugodt,vagyis csendes. Ez nem jó,érzem. Amit az évek során megtanultam az az,hogy a legrosszabb dolgok ilyenkor történnek.
-Valery jól vagy?-érinti meg kezemet Justin,amellyel visszazökkent a valóságba.
-Justin,valami nagy baj lesz...érzem-nézek rá és már a sírás kerülget. Feláll velem szemből és mellém ül.
-Nézd,csak nyugodj meg. Semmi baj nem,lesz. Látod?-mutat ki az ablakon.-Minden rendben van. Nincs semmi,ígérem.
-De mi van ha...
-Ígérem! Hallod?-némán bólintottam,mire nyugtatás képen megölelt. Beszívtam férfias illatát,ami még a dezodorjából volt érezhető. Fejemet a vállára hajtottam. A gondolat viszont nem hagyott nyugodni,az érzés ami azt sugallja,hogy valami rossz és valami borzalmas fog történni.
-Megnyugodtál?-nézett rám. Bólintottam.-Remek!-mosolyodott el,majd felállt.
-Hova mész?
-Szerintem induljunk,már jó két órája eljöttünk,nem fogják tudni mi van velünk.-segített felállni.
-Igaz,csak,hogy szakad az eső-mutattam ki az ablakon,de meglepetésemre az eső elállt,olyan hirtelen,mint jött. Helyette most újra napsütéses volt minden. Justinra néztem aki egy "Biztos vagy benne?" arckifejezést vágott.-Jól van na!-indultunk el kifelé a Starbucks-ból.

Gyorsan kigyalogoltunk a legközelebbi buszmegállóhoz ami a Park közelébe visz minket. Az odavezető úton Justin folytonosan nyugtatgatott,hogy ne aggódjak,mert úgy sem történt semmi. De ha mégis? tettem fel magamnak ilyenkor a kérdést, újra meg újra.
-Paranoiás vagy!-mondja Justin amikor leszállunk a buszról,és elindulunk a Parkba.
-Jól van na,sajnálom,hogy paráztam!-hajtom le a fejem. Fáj,hogy nem veszi komolyan,ha ilyet mondok,mert már megesett egy párszor,hogy bevált. Egyszer még 8 éves korunkban az anyukáinkkal bementünk Londonba az egyik játszótérre. Justin nagyon föl akart mászni az egyik fára,de mondtam neki,hogy ne tegye,mert valami baj lesz. Nem hallgatott rám. Mikor már fent volt a tetején a legfölső ág eltört ráesett a fejére és leesett a fáról ami után 3 héten át kórházba volt. Nagyon sokáig emésztettem magam a baleset miatt,de mindig azt mondta,hogy nem az én hibám volt,én meg hittem neki.
-Hé,tudod,hogy nem akartalak megbántani-karolta át a vállamat. Ahhoz képest,hogy még nem jártunk soha,sőt most sem járunk nagyon közeli viszonyban vagyunk egymással. Mondjuk én soha nem voltam a fiúk nagy kedvence,Justinnal ellentétben akiért mindenki oda van a Park béli suliból,szó szerint. Mindenki. Talán ezért is vagyunk ilyen jóban,mert egyikünk fejében sem fordult meg több soha,mint barátság.
-Tudom.-válaszoltam,mikor újra beértünk a Parkba és elindultunk a Főtér felé.
-Min gondolkozol?
-Ezt,hogy érted?-néztem rá.
-Tudod mióta elindultunk vissza nagyon csöndes vagy. Nem mondasz semmit,csak ha hozzád szólok.
-Megbántottalak?-állt meg előttem.
-Dehogy is. Mivel bántottál volna? Ha meg mégis akkor meg tudod,hogy nem tudok rád haragudni.-ölelem meg bátorítóan.-Ne emészd magad semmi amiatt amire nincs okod.
-Csak meg akartam győződni róla-suttogta bele a hajamba,mire felnevettem. Még egy ideig csak álltunk egymás karjaiba borulva mikor a távolból gépek zúgó hangját véltük felfedezni.
-Ez mi?-néztem rá Justinra aki csak megrázta a vállát.
-Fogalmam sincs-nézett föl az égre és akkor megláttuk. Nem szimpla gépeket hallottunk. Repülők voltak. Harci repülők és egyenesen a Park felé tartottak. Megszólaltak a vészcsengők és a piros fények világítottak be mindent. A riasztókat kapcsolták be. Mindenki pániklova rohantak az utcára és egymást lökdösve igyekeztek eljutni a legközelebbi óvóhelyre,amit a föld alá építettek. Az első gép ledobta az első bombát a Park legszélén álló házakra,amik egyből a levegőbe is repültek. Hirtelen minden hang megszűnt körülöttem,nem éreztem semmit,csak a tömeget láttam. Kettőnk közül Justin kapcsolt hamarabb és rángatni kezdett,de nem mozdultam,odafagytam,nem bírtam megmozdítani a lábaimat. Valamit kiabált,de nem hallottam mi az. Mikor a második bombát is bedobták, már nem bírta tovább. A vállára kapott és úgy rohant velem az embertömeg áradaton keresztül. Minden lepergett a szemem előtt,ami az életemmel kapcsolatos volt. A családom,az emlékek, a múltam. Minden ami eddig fontos volt most tűnik el.