Chapter 4th

Sziasztok!

Először is elszeretném mondani,hogy ez a rész azért érkezett ilyen későn,mert ezt nagyon kiakartam dolgozni. Megakartam fűszerezni és körettel tálalni. Van egy olan érzésem,hogy sikerrel is jártam. Hosszabb lett,mint a megszokott,de remélem azért nem okoztam csalódást! A következő rész nem tudom mikor érkezik,mert a héten Erdélybe megyek,így fogalmam sincs! Még egyszer mondom komizni ér! Amint láthattátok a design nagyban változott,remélem ez is elnyerte a tetszéseteket! :)

XoloveSophie

"Nem értem miért tette ezt velem,de egy biztos,ha elém kerül megölöm!"

/Valery Brightmoore/

Antithesis

Valery Brightmoore

A hűvös londoni szél bizsergeti a karomat amint a Hyde Park egyik fája alatt ülünk.

-Fázol?-kérdezi Justin.

-Egy picit-vallom be,mire közelebb ül hozzám és a pulcsiját kettőnkre teríti.

-Gyere-húz magához közelebb. Már későre jár. A hold és a csillagok fénye vette át az éj színpadát. Autók morajlanak a távolból,de parányi bogár susmogásnak tűnnek.

-Annyira sajnálom-szólalok meg végül,mire egy kérdő barna szempárral találom szemben magamat.-A délutánt,ahogy viselkedtem.

-Nem volt avval semmi baj,csak bemutatkoztál Valery módra-neveti el magát.

-Szerinted ez most vicces?-nézek rá,mire még jobban elkezd nevetni. Mivel tudom milyen a "Valery-stílus" és hogy mire is gondol valójában,vele nevetek,mert tényleg nevetséges.

-Igazából egy dolgot nem értek-szólal meg végül.

-Mégis mit?

-Hát,hogy miért csináltad? Mármint miért volt baj,hogy ott voltak?-kezdett el játszani egy fűszállal. Egy mély sóhaj hagyta el a számat. Miért csináltam? Jogos kérdés,viszont fogalmam sincs. Vagy talán mégis? Talán pont,hogy ott voltak? Nem tudom,de lehet,hogy ez az. És mivel Justin az egyetlen aki megmaradt a régi életemből el kell mondanom neki.

-Igazából pont ez az.-vallom be. Újra egy kérdő tekintet.-Abba hagynád ezt?-mutatok rá.

-Mármint mit?-mosolyodik el.

-Hogy ilyen-mutatok az arcára-fejet vágsz?

-Először is ez az arcom;másodszor ne tereld a témát! Mi volt a baj?

-Pont az.-veszem le a vállamról a pulcsiját,megszakítva evvel a köztünk lévő "kapcsot" és hátrafekszem a fűbe. Nem érdekel,hogy a hajam koszos lesz. Ezek most már csak mellékes dolgok,amiket régen értékeltem. Ilyen a tisztaság. Nem voltam soha rendmániás,de csak akkor nem foglalkoztam a kosszal amikor a küzdőtéren vagy a harcmezőn voltunk.-Hogy ők voltak ott...Egyszerre vesztettük el mindenünket. Tényleg mindenünket. Én meg bebábozódtam pedig nagy szükségünk lett volna egymásra,ha neked nem is,nekem igen! Szükségem lett volna rád,de helyette játszottam a depressziós idiótát-hirtelen előtört belőlem a sírás ami az eddigi napokban csak most délután jött elő egy kis részben.-Pedig az elején próbáltál segíteni,csak akkor még...-ültem fel.-egy idióta voltam akinek ezek akkor nem jöttek le. Annyira sajnálom Justin,annyira,de annyira és egyszerűen...

-Valery hagyd abba!-rázott meg Justin.-Ne csináld ezt! Ettől nem lesz jobb,ha sajnáljuk ami történt! Tény,hogy fáj mind a kettőnknek nagyon! De most az önsajnálattal nem megyünk semmire,erősnek kell maradnunk! Gyere!-állt fel,majd távolodni kezdett a fától.

-Hova megyünk?-álltam fel és megtöröltem a könny áztatta arcomat. Justin előrébb volt így futva utána mentem. Nem tudtam hova visz,de ameddig mellettem van biztonságban érzem magamat. Eddig az egyik lámpáktól világos út mellett ültünk,most viszont beljebb mentünk ezáltal a világos fények kezdtek elhalványulni.

-Justin hova megyünk?-kérdeztem. Gyorsabbra vette a tempót,szinte már futott.-Justin!-még mindig futottunk. Gyermek korom óta ismertem a Hyde Parkot a szüleimmel és Justinnal is folyton ide jártunk,de nem emlékszem,hogy valaha is ekkora távolságra lett volna az úttól bármi. -Megállnál végre??!!-kiáltom,mire megtorpan és szembe fordul velem.

-Nem bízol bennem?-néz a szemembe.-Miért nem? Ártottam én neked valaha?

-Justin én...én félek.-nézek rá.

-Hé nyugi-fordítja arcomat az arca felé,hogy szemébe nézzek. Viszont most szemeiben sem szeretetet,sem reményt,sem csillogást nem láttam. Helyette barna szemei most feketék voltak,mint a felettünk levő égbolt.

-Mi történik...?-kérdezem,mire egy hatalmas fényes kör támad előttünk. Egy portál.-Justin-nézek rá ijedten,mire belök a portálon. Vad talajon érek földet,majd gurulni kezdek. Kövek és rönköknek ütközök neki mire nagy puffanással földet érek. A portál fényvilága hirtelen megszűnt én pedig véresen fekszem az avarban. Miért tette? Hogy tehette? nem értem. A könnyeim újra helyet törtek maguknak. Na és megint hol vagyunk? Ott ,hogy bőgök! A régi Valery Brightmoore nem ilyen volt,ő egy keményebb csaj volt. Csak a szüleimmel együtt őt is elveszítettem...vagy mégsem?! Óvatosan tápászkodtam fel,kezeimet egy-egy kőben agy fában megtámasztva segítségképpen. Amint "épen" álltam éles fájdalom nyilallt a bal lábamba. Lenéztem, a térdem oldalából egy kisebb fadarab állt ki,amely a fájdalmat okozta. A fadarab mellé még rengeteg vér is társult,ami egyáltalán nem javított a helyzetemen. Öntudatlanságomban kirántottam,melytől a fájdalom még jobban mardosott. Levettem a zoknimat,hogy a térdemhez erősítve viszonylag elállítsam a vérzést. Miután megcsináltam végeztem végignéztem magamon. A hosszúnadrágom mocskos volt,de szerencsére csak egy-kettő helyen szakadt el,beleértve a fadarabos sebet. A karomról viszont hosszú csíkokban folyt a vér,gondolom esésem következtében az ágak és kövek megvágták. Bár a bennem felgyülemlő adrenalin hatására nem érzem ezek fájdalmát egy dolog mégis csak kérdéses számomra: Hol vagyok?

Úgy éreztem az lesz a legjobb,ha kiderítem hol vagyok. A Justinhoz való szeretetem és tiszteletem semmivé

lett tette következtében és az adrenalin csak fokozta a dühömet. Annyi már világos számomra,hogy nem a Hyde parkban vagyok. Még csak nem is Londonban,vagy annak valamelyik oldalsó erdejében. Egyetlen fényvilágom a Hold volt,aki ezúton társammá is vállt. Ő mutatta nekem az utat,hogy erre haladhatok,vagy merre nem tanácsos mennem. Ha kereszteződéshez értem mindig volt egy út ami világosabb volt,mint a többi,azon haladtam tovább. Magamban végig Justint szidtam, vagy ha mégsem akkor kérdésekkel bombáztam magam. Ha nem tudom hol vagyok,hogy fogok visszajutni Londonba? Hogy fogok élelmet vagy vizet találni? Ha kajára nem is,vízre nagyon nagy szükségem van. A szomorú oldala az egésznek,hogy folyó vagy patak hangját sem hallom,viszont az állatok alatti avarropogás megálljt parancsol. Nem lenne szerencsés most az éj közepén,fegyvertelenül egy vadkannal találkozni. A lábaim kezdenek lefáradni a céltalan túrától így kényszerpihenőt rendelek el magamnak. A fájós lábamra vigyázva mászok fel egy fára,hogy ott érjen a reggel.

Álmomban az erdőben sétálok. Napokat töltöttem már itt,de még mindig semmit nem találtam,sem élelmet,sem vizet,semmi nyomot arra,hogy élne itt valami emberi teremtmény. Itt soha nem kel fel a nap. Mindig éjszaka van,a Hold az egyetlen őrző aki figyeli és segíti minden lépésemet. Egy tisztásra érek. A tisztás közepén hatalmas farkas falka telepszik meg. Mindenki figyel. Figyelik a Hold-at,majd egyszer az egyik felágaskodik és emberré változik. Vérfarkasok! Hát mégis léteznének?!

-Társaim!-szól feléjük.-A Hold isten üzent nekünk. Van itt valaki,aki nem közénk tartozik. Valaki,aki közöttünk jár és segíthet nekünk megmenteni az emberiséget és a saját fajtánkat! Az aki most is itt van és figyel minket!-majd felém fordult. Rohanni kezdtem,a farkasok utánam rohantak. Már egy szirtnél voltam,itt még nem jártam. Most vagy ugrok vagy elkapnak-gondoltam,majd az előbbi mellett döntöttem. Ugrottam. A levegőben zuhantam. A félelem húzott lefelé,nem a gravitáció...

Zihálva ébredtem fel. Izzadságcseppek folytak le az arcomról,benedvesítve a hajamat. Nem,nem történhet meg az ami az álomban. Több okból kifolyólag: egy-látszólag reggel van,bár a köd aligha szállt fel még a kora hajnali órában;kettő-vérfarkasok nem léteznek,nevetséges; és három-a Sötétségnek alig van ereje már,miért lenne szükség rám a legyőzéséhez? Ezeken gondolkodtam mialatt óvatosan lemásztam. A lábfájásom már nagyon minimálisra csökkent,ami fontos,ha életben akarok maradni. Egy éles kővel megjelöltem a fát-nem mintha bárki is pályázna rá,csak,hogy felismerjem-majd elindultam az erdő mélyébe. Elsősorban valami vízforrásban reménykedek,hogy csak akad valahol. Tudom azon gondolkodtok,nem vagyok e kibukva még mindig. A válaszom: De! Még mindig nagyon haragszom és értetlenül állok az események előtt,de most nincs senki,hogy segítsen nekem,most egy uram,parancsolóm van: a kényszer. Ő az aki most tanít meg dolgokra,kinek a segítségével találom meg a kis patakot,mely óvatosan csordogál. Először arcomat és kezeimet mosom meg,majd a tenyeremből tálat formálva ittam a friss vízből. A friss víz felfrissített némileg,majd egy kis idő után nagy ürességbe érkezett a víz,amit egy hangos morgás követett. Már két napja nem ettem. A tegnapi nap folyamán sem,meg még ma sem,igaz még csak egy napja vagyok itt. Újra járásra késztettem a lábaimat. Az álmomon gondolkozom,vajon mit jelenthet? Az erdő pont az ellentéte annak ahol vagyok,de mégis ugyanaz a kettő. Tudom nem kéne rajta sokat agyalnom,mert csak egy álmok,de az Álomvadászok körében különös jelentőséggel bírnak. Még a reneszánsz időkre nyúlik igazán vissza az elnevezésünk,ezt még a dédmamám mesélte nekem. Az akkori Álomvadászok voltak az akkori Jósok. Főleg nők voltak,akik megálmodták az elkövetkező eseményeket. Általában őrültnek tartották őket és sokszor ezek a jóslatok jelentették a végüket is. A középkorban rengeteg nő Álomvadászt égettek el,mivel boszorkánynak titulálták őket,vagy mert bekövetkeztek a jóslatok,vagy mert nem. Később férfiaknál is kialakult ez a képesség,viszont ma már ritka számra vannak olyanok akik bírnak eme képességgel. Populációnként egy-kettő,ha akad. A mi londoni csoportunkban a dédmamám volt az egyik. Nagyon szoros volt vele a kapcsolatom,de 10 éves koromban meghalt,87 éves korában. Nagyon megviselt a halála,de ahogy előtte fogalmazott "Nyugodt szívvel távozom,mivel tudom,hogy minden rendben lesz,erős fiatal nő lesz belőled Valery,aki nagy cselekedeteket fogsz végrehajtani és én büszke leszek rád!" ezek voltak a hozzám intézett utolsó szavai,evvel vészeltem át a halála utáni gyászt ami bennem maradt. Az emberek számára ekkor derült ki mi is volt Ő valójában,vagy inkább ki is. Elmélkedésem közepette szinte már ismerős területre érkezek. A sziklaszirt. A sziklaszirt az álmomból,amelyről a farkasok előli menekülésemkor ugrottam le.

-A tisztás-fordulok meg vagy futni kezdek,vissza a sűrűbe. Hiszen ha a sziklaszirt itt van,akkor annak is itt kell lennie. Hatalmas fák alatt haladok el. Ágak alatt hajolok le,rönköket ugrok át,néha irányt változtatok. Nem tudom mi vezérel,de megyek,mert

mennem kell. Mintha tudnám az utat. Az adrenalintól ami átjár a lábfájásom megszűnik,így a futás is jobban megy. Már egy másik erdőrészben járok. A fenyőket,a tölgyek váltják,de a lábaimnak még mindig nem tudok megálljt parancsolni. Hirtelen a fák eltűnnek és egy kék virágokkal teljes tisztáson vagyok.

-Megérkeztem-suttogom,majd belefekszem a virágok sűrűjébe. Itt már nyoma sincs a sötétségnek,mint ahonnan érkeztem. Szemeimet lecsukom és mélyeket lélegzem. Madarak csicseregnek. Igen,itt maradok. Itt élelmet és fényt is találok. 

Három nap. Ennyi telt el azóta,hogy Justin átlökött a portálon és magamba boldogulok az erdőben. A tisztás környékén "élek",táplálékként az itt élő madarak tojásait,vagy magukat a madarakat eszem meg,de ettem már nyulat is,de akkor nagy szerencsém volt. A túlélésért való "küzdelmemet" a Justin iránti gyűlölet táplálja, már nem az a célom,hogy vele legyek,mert becsapott. Átvágott. Hátba támadt! Mindent megtett amit soha nem néztem volna ki belőle,ő volt az utolsó olyan ember aki megmaradt nekem,de ő "bedobott" ide. Ha még egyszer valaha találkozom vele megölöm! Íjat készítettem magamnak,faágból,vénacsomóból. A nyilak fából és csiszolt kőből készítettem el. Soha nem csináltam még ilyet,de végül is elkészült. Ezeket viszont nem félelemből csináltam,nem. Főleg vadászat céljából. Nem féltem. Dehogy. Pont az egyedüllét erősített. Az eltelt napok megtanítottak arra,hogy mindig lehet rosszabb,csak bízni kell benne,mert akkor vesz jó fordulatot. És ez előny,hogy élek,mert így esélyem van arra,hogy megöljem azt aki cserbenhagyott,hogy kiadjam magamból a düht,még,ha ezért meg is kell ölnöm Justint!