Chapter 2nd

Sziasztok!

Hogy mit érzek most? Fogalmam sincs. Holnap ballagás ami miatt be kell mennem,pedig még nem is ballagok... Na mind1. Holnap elkezdem még írni,de hogy mikor lesz a következő arról gürcöm sincs... Lényegtelen! A lényeg,hogy jó olvasást nektek! :)

XoloveSophie

 "Nem mutattam ki,de aggódtam. Aggódtam mi fog történni!"

/Justin Bieber/

The intuiton

Valery Brightmore

Reggel a saját szokásos előkészületeim után léptem be futóruhába a konyhába,ahol anyu és apu már mély társalgásban voltak.
-Sziasztok!-ültem le a helyemre ahol már egy pohár narancslé és egy sonkás szendvics várt.
-Szia kincsem-köszönt anyu is és leült velem szembe apu mellé aki éppen a reggeli újságába volt belemélyedve.
-Apu itt vagy egyáltalán?-ittam bele a narancsomba,mire egy alig észrevehető bólintással válaszolt,de a tekintete még mindig az újságon volt. Elmosolyodtam,majd gyorsan belapátoltam a szendvicsemet és elfogyasztottam az italomat amikor csöngettek.
-Ez Justin,na én mentem-álltam fel,majd a telefonomat felkapva léptem ki a lakásunk ajtaján,pontban a fiú elé.
-Jó reggelt.-mosolygott majd elindultunk a Főtéren keresztül az első utcán. Gyönyörű idő volt. Teljesen alkalmas volt arra,hogy ilyenkor a reggeli időben futhassunk egyet bent Londonban. Hogy miért nem itt futunk? Mert a Park már semmi érdekessel nem tud szolgálni nekünk,viszont London igen. Ott mindig történik valami amit nem ér kihagyni. Azon a kapunk hagyjuk el a Parkot amin előző nap bejöttünk,bólintunk egyet Bill-nek az őrnek,majd magunk mögött hagyjuk.
-Utálok itt élni-mondja Justin,mikor már elég messze vagyunk a kaputól.
-Mármint hol?
-Itt. A Parkban. Lehet azt mondják biztonságos,de gondolj csak bele. Úgy kezelnek minket mint az állatokat. Be vagyunk zárva,mintha olyan fontosak lennénk. Őriznek minket,pedig ha valaki meghal senki más nem siratja meg,senki mást nem érdekel,hogy a londoni Parkból meghalt valaki,csak azokat akik ismerték. Ez olyan nyomasztó-teljesen igaza volt. A fényűző életen kívül amit minden Park lakos álomvadász élt,semmi más nem volt csak áhitat. Én ezt mégsem mertem soha kimondani,mert nem is volt rá szükség hiszen itt volt Justin,aki teljesen jól kifejezte a gondolataimat.
-Tudom miről beszélsz.-álltunk meg a közeli buszmegállónál,hiszen ilyenkor busszal jártunk be Londonba,ha futni mentünk.
-Tudom,hogy tudod.-mosolyodott el.-Pont ezért mondom neked-válaszul én is rámosolyogtam. Majd felszálltunk az éppen megérkező buszra.

Nagyon különös London időjárása egyik pillanatban még agyonfagy az ember a másikban,pedig már bőrig ázik. Velünk az utóbbi történt. Éppen a Hyde Parkban futottunk és beszélgettünk amikor a semmiből hirtelen viharfelhők jelentek meg és az égből szakadni kezdett az eső. Nem tagadom többször jártunk már így,de ez akkor is váratlanul ért minket a reggeliekhez képest. Így lehet az is,hogy most itt ülünk az egyik Starbucksban bőrig ázva karamellás kávét szürcsölgetve.
-Borzalmas ez az időjárás-nézek ki az ablakon.
-Bezony-mondja Justin,mire elnevetem magam.
-Imádom amikor Barney-t imitálsz.
-Bezony!-mondja mire mindketten hangosan felnevetünk. Újra kinézek az ablakon. Az utcán esernyős alakok járkálnak,az egyik zebránál egy sárga esőkabátos kislány áll az anyukájával,egy öreg néni éppen szatyrokkal telepakolva igyekszik át az úttesten,az ablakon a cseppek versenyeznek. Minden olyan nyugodt még így is. Hirtelen elfogott a hányinger és a pánik. Nyugodt,vagyis csendes. Ez nem jó,érzem. Amit az évek során megtanultam az az,hogy a legrosszabb dolgok ilyenkor történnek.
-Valery jól vagy?-érinti meg kezemet Justin,amellyel visszazökkent a valóságba.
-Justin,valami nagy baj lesz...érzem-nézek rá és már a sírás kerülget. Feláll velem szemből és mellém ül.
-Nézd,csak nyugodj meg. Semmi baj nem,lesz. Látod?-mutat ki az ablakon.-Minden rendben van. Nincs semmi,ígérem.
-De mi van ha...
-Ígérem! Hallod?-némán bólintottam,mire nyugtatás képen megölelt. Beszívtam férfias illatát,ami még a dezodorjából volt érezhető. Fejemet a vállára hajtottam. A gondolat viszont nem hagyott nyugodni,az érzés ami azt sugallja,hogy valami rossz és valami borzalmas fog történni.
-Megnyugodtál?-nézett rám. Bólintottam.-Remek!-mosolyodott el,majd felállt.
-Hova mész?
-Szerintem induljunk,már jó két órája eljöttünk,nem fogják tudni mi van velünk.-segített felállni.
-Igaz,csak,hogy szakad az eső-mutattam ki az ablakon,de meglepetésemre az eső elállt,olyan hirtelen,mint jött. Helyette most újra napsütéses volt minden. Justinra néztem aki egy "Biztos vagy benne?" arckifejezést vágott.-Jól van na!-indultunk el kifelé a Starbucks-ból.

Gyorsan kigyalogoltunk a legközelebbi buszmegállóhoz ami a Park közelébe visz minket. Az odavezető úton Justin folytonosan nyugtatgatott,hogy ne aggódjak,mert úgy sem történt semmi. De ha mégis? tettem fel magamnak ilyenkor a kérdést, újra meg újra.
-Paranoiás vagy!-mondja Justin amikor leszállunk a buszról,és elindulunk a Parkba.
-Jól van na,sajnálom,hogy paráztam!-hajtom le a fejem. Fáj,hogy nem veszi komolyan,ha ilyet mondok,mert már megesett egy párszor,hogy bevált. Egyszer még 8 éves korunkban az anyukáinkkal bementünk Londonba az egyik játszótérre. Justin nagyon föl akart mászni az egyik fára,de mondtam neki,hogy ne tegye,mert valami baj lesz. Nem hallgatott rám. Mikor már fent volt a tetején a legfölső ág eltört ráesett a fejére és leesett a fáról ami után 3 héten át kórházba volt. Nagyon sokáig emésztettem magam a baleset miatt,de mindig azt mondta,hogy nem az én hibám volt,én meg hittem neki.
-Hé,tudod,hogy nem akartalak megbántani-karolta át a vállamat. Ahhoz képest,hogy még nem jártunk soha,sőt most sem járunk nagyon közeli viszonyban vagyunk egymással. Mondjuk én soha nem voltam a fiúk nagy kedvence,Justinnal ellentétben akiért mindenki oda van a Park béli suliból,szó szerint. Mindenki. Talán ezért is vagyunk ilyen jóban,mert egyikünk fejében sem fordult meg több soha,mint barátság.
-Tudom.-válaszoltam,mikor újra beértünk a Parkba és elindultunk a Főtér felé.
-Min gondolkozol?
-Ezt,hogy érted?-néztem rá.
-Tudod mióta elindultunk vissza nagyon csöndes vagy. Nem mondasz semmit,csak ha hozzád szólok.
-Megbántottalak?-állt meg előttem.
-Dehogy is. Mivel bántottál volna? Ha meg mégis akkor meg tudod,hogy nem tudok rád haragudni.-ölelem meg bátorítóan.-Ne emészd magad semmi amiatt amire nincs okod.
-Csak meg akartam győződni róla-suttogta bele a hajamba,mire felnevettem. Még egy ideig csak álltunk egymás karjaiba borulva mikor a távolból gépek zúgó hangját véltük felfedezni.
-Ez mi?-néztem rá Justinra aki csak megrázta a vállát.
-Fogalmam sincs-nézett föl az égre és akkor megláttuk. Nem szimpla gépeket hallottunk. Repülők voltak. Harci repülők és egyenesen a Park felé tartottak. Megszólaltak a vészcsengők és a piros fények világítottak be mindent. A riasztókat kapcsolták be. Mindenki pániklova rohantak az utcára és egymást lökdösve igyekeztek eljutni a legközelebbi óvóhelyre,amit a föld alá építettek. Az első gép ledobta az első bombát a Park legszélén álló házakra,amik egyből a levegőbe is repültek. Hirtelen minden hang megszűnt körülöttem,nem éreztem semmit,csak a tömeget láttam. Kettőnk közül Justin kapcsolt hamarabb és rángatni kezdett,de nem mozdultam,odafagytam,nem bírtam megmozdítani a lábaimat. Valamit kiabált,de nem hallottam mi az. Mikor a második bombát is bedobták, már nem bírta tovább. A vállára kapott és úgy rohant velem az embertömeg áradaton keresztül. Minden lepergett a szemem előtt,ami az életemmel kapcsolatos volt. A családom,az emlékek, a múltam. Minden ami eddig fontos volt most tűnik el.